Hát igen, ahogy a német is mondja: - Aller Anfang ist schwer! / - Minden kezdet nehéz! /
Időnként kezdem az életem gondterhesnek találni. Valahol ott kezdődik ez a történet, mikor elhatároztam, hogy budapesti leszek... Nem is gondoltam, hogy ez az elhatározás gyökeresen megváltoztatja majd az életem. Az emberekhez való viszonyulásomat, a velük való kapcsolatomat, és egyáltalán saját magam. Mert most már belátom: - Gyökeresen megváltoztam.
Már nem vagyok a régi! A napok amik lassan, lassan elmúlnak, már nem az önfelett kacagásról, mulatozásról, hülyéskedésről szólnak. Dolgozom, dolgozom és dolgozom. Még nem sikerült megszámolnom, hogy egy héten, vagy hónapban összesen hány órát, de ha azt mondom, hogy minden nap dolgozom, akkor az valahol fedi a valóságot.
Két munkahelyem van, azon belül pedig, négy külön munakör amiben dolgozom. Egyenlőre, de az is lehet, hogy ez is bővülni fog, hamarosan.
A munka amit végzek egyre többet követel meg, tőlem. Azon vettem észre magam, hogy szabályok között élek, szabályokat tartok be, tartatok be az emberekkel és közben lassan lassan, elmúlik felettem az idő.
No persze, mondom én a magam 22 évével. De amikor már eljutok arra a szintre, hogy ha nem dolgozom, akkor otthon vagyok és alszom, ha nem alszom, akkor épp valamelyik munkahelyemen dolgozom, és a legszebb, hogy ha épp dolgozom, és nem kell semmit csinálni, mert készenlétben vagyok, akkor is alszom. Ez normális dolog???
Hát ha felteszem magamnak a kérdést, hogy: - Ki tud ezen változtatni?
Akkor megkapom a választ, hogy - Én, saját magam!
De, ha egyszer szeretem csinálni? Lehet, hogy karrierista életmódot folytatok, de egyenlőre a munkámnak élek. Ez mellé pedig párkapcsolat nem, vagy csak nehézkesen fér be. Sőt, ha egyáltalán van rá idő.
És, akkor most kanyarodnék vissza az elejére. Azt írtam, hogy megváltozott az egész életem! Igaz? Régen társasági ember voltam. A barátaim éltettek, azokból merítettem minden erőm. Mostanra, hogy eltávolodtam Pécstől, ez megszűnni látszik. Nincs már meg az a kapocs, ami összekötött engem és a barátaim. Ők otthon maradtak, én eljöttem.
Az a probálkozás, hogy új barátokat keressek egy merész ötlet volt. Meg kelett tanulnom különbséget tenni barát és haver között. Igaz barát és jó haver között! És jó haver, barát, vagy érdekbarát között! Van ilyen egyáltalán? Atya Úr Isten! A saját bőrömön tapasztalva meg kell, hogy mondjam, rengeteg van.
Viszonylag olyan körökben mozogtam mindig is, amelyekben lehetőségem nyílt arra, hogy segítsek azokon akiknek szüksége van rá. Meg is tettem, addig hajtottam, amíg össze nem jött! És mi lett az eredménye? Nagyon jó barátok voltunk, mostanra meg se ismer, ha véletlen otthon vagyok és találkozunk! Lehet, hogy ez jobb is? Mert arra is tudnék példát mondani, hogy van, aki három év elteltével még mindig a segítségemre hagyatkozna... De nem! Ahogy írtam már a legelején, már nem az vagyok, aki voltam.
Segítek most is, csak ma már másképpen. Olyan munkakört választottam másodállásnak, amit részmunkaidőben csinálokk, amellyel ténylegesen tudok segíteni az embereknek! Ez pedig a Országos Mentőszolgálat! Érdekes, mert itt az emberek nem ismernek, nem tudják, hogy ki vagyok! A munkám önzetlen. És ez a legszebb az egészben.
Végezetül az egyik kedvenc idézetem, amelyet egy mentőorvostól idézek, Dr. Felkai Tamástól:
"Sokak életéhez van közünk. Némelyekéhez kevesebb, némelyekéhez nagyon is sok. De nem fogják tudni a nevünket. Azt sem, hogy mit tettünk értük. A mi munkánk rejtett és névtelen ..."
Holnap is jelentkezni fogok, akkor talán már a főállásomról is írok, hiszen egyenlőre ez teszi ki a mindennapjaim nagy részét: A MUNKA!